Ha valakit idős korában ismerünk meg, életének letisztult lényegét láthatjuk. Egyetlen mondatba, egyetlen kifejezésbe sűríthetjük életét. Paula nővér életének mottója számomra a következőképpen fogalmazódott meg: A másik fejlődését kísérő, féltő szeretet.
Pedagógus volt, a szó eredeti értelmében: az aki kezével vezet. Keresztény pedagógus volt, aki nemcsak az értelemre, hanem - az egész embert tekintve - a hitre akart vezetni.
De vegyük csak a mottó szavait!
Élete nem volt öncélú, szeme előtt mindig a másik ember lebegett. A másikat akarta szolgálni, amikor az óvónői hivatást választotta magának. Nagyon is tudta, hogy milyen fontos, amit a keze alá került emberpalánták kaphatnak tőle. Azután, úgy látszik, a másokért való élet egyre mélyült benne, és meghallotta az Üdvözítő mindenkihez küldő szavát. Belépett a Rendbe, hogy segíthessen bárhol, ahol szükség van rá. Elkötelezte magát, hogy mindenkire ,,ráérhessen''. A másikat akarta szolgálni, akár óvónőként, akár hitoktatónőként, vagy rendi feladatköreiben.
Jézus életéből, szolgálatából megértette, hogy a másikat fejlődésében kell segíteni. Lépésről lépésre kell késztetni, bíztatni, nehogy leragadjon valahol. A kis gyerekeknél ezt az igényt el kell ültetni. Sok türelemmel, ráfigyeléssel, vidámsággal lehet csak őket magunkkal vinni, emelni az Isten felé. A Kalász-lányoknál a gesztusok helyett más módon kellett a keresztény értékrendet átadni. Bizonyára sok imádsággal vergődött meg egy-egy nehéz helyzetet, amiből azonban tanítványai nem sokat sejthettek. Még összetettebb feladat volt, amikor az óvodapedagógusokat kellett tovább képeznie, hivatásukban gazdagítania. Egyetlen támasza lehetett: az Isten pedagógiája, amelyet a Szentírásból ismerhetett meg. De az igazán nagy kihívás az lehetett, amikor fiatal nővérek lelkének megnyerést, a magisztraságot kapta feladatul. Arra törekedett, hogy a keze alól kikerülő növendékek a kapott alapot már önállóan képesek legyenek továbbfejleszteni magukban, és majd maguk is mások támaszai, vezetői lehessenek. Mindezt igényesen és őszintén tehette, mert a maga tökéletesedésén folytonosan, nagy elszántsággal és alázattal dolgozott.
Figyelme, amivel a másik fejlődését nézte, nem csupán regisztrálás volt. Féltő szeretet, aggódás volt benne a másikkal, a másokkal kapcsolatban. Azt a szeretetet akarta továbbadni, amit a saját életében megtapasztalt. Azt a szeretetet, amelyik figyelembe veszi a másik szabadságát, de óvón áll mellette, hogy az első tétova mozdulatra azonnal segíteni tudjon. Szeretete elsősorban példamutatás volt, de ha úgy érezte, meg is szólalt, nagy tapintattal javítva, korrigálva. A hibák ellen küzdött, mert szerette a másikat.
,,Tudom, kinek hittem!'' - olvashattuk a gyászjelentésen. Életét egykor tudatosan állította az Isten szolgálatába, és ezzel a nyugalommal tudott élete végén végigtekinteni azon, bízva a Jegyes hűségében.
A Megváltó részesítette a szenvedés kegyelmében is. De Szent Pállal együtt ő is elmondhatta tiszta szívvel: ,,Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős.''
Paula nővér az utolsó pillanatig a jövőnek élt. Egyszer így fogalmazta ezt meg nekem: ,,Hisszük, hogy a 70 éves jubileum új távlatokat nyit meg Rendünk életében.'' Ezzel a bizalommal készült a ,,megszentelt életet élők'' ünnepére. Gyengesége miatt már csak egyszer tudott a közösséggel együtt ünnepelni - de az lényeges alkalom volt -, a kiengesztelődéskor.
Örült a Jubileumi Kapu megnyitásának, a kegyelem esztendejének. Számára
most már az örök kapu nyílt meg, hogy színről-színre láthassa Megváltóját,
Jegyesét.
2000. február 4-én délután Paula nővérünk ,,hazatért'', s az sem volna túlzás, ha e szó helyébe azt írnám, ezen az első pénteken ,,életét adta barátaiért'', értünk. (Jn 15,14) Már hosszú ideje csepegtette lassan, tudatosan, hogy be tudjuk fogadni. Ő időközben ajándékká, s mi megajándékozottakká érlelődtünk.
Mit rejt magában e pár közös év?
Elsősorban egymás megismerését, hisz Paula nővér hosszú ideig Budapesten
élet. Ezek az évek valójában rejtve maradtak. Tudtuk, hogy óvónő volt,
sőt pedagógusokat képzett, s e munkásságáért még országos elismerést, ,,Brunszvick
Teréz''-díjat is kapott, azt azonban, hogy önmaga, életszemlélete mekkora
ajándék volt környezet számára, csak megsejteni tudtuk beszélgetésekből,
látogatásokból, őszinte tekintetekből.
1996-ban újra döntött a közösség mellett. Ez a döntés, közel 80 évesen, önmagáért beszél. Hivatásában és küldetésében egy újabb korszak vette kezdetét, a beteljesedésé. S nekünk áldás volt e beteljesülő élet jelenléte. Csendes jelenlét volt, tele élettel és lendülettel, belső figyelemmel. Letisztult értékeket hordott, s ezeket észre kellett, hogy vegyük. Belső rendezettsége kisugárzott. Szavakkal és szavak nélkül nevelt. Olyan feladatokra is igent mondott, amik saját bevallása szerint, meghaladták erejét, Miért? ... mert valamikor már megküzdötte, hogyan tekintsen Istenre gyengeségében.
Szerzetesi életének vezérfonala Szent Pál gondolata volt: ,,Tudom, kinek hittem!'' (2Tim 1,12)
Tudta, érezte, hogy rövidesen a köztünk töltött idő is lezárul. Úgy lépett át az örökkévalóságba, hogy közben egészen közel hozta hozzánk a mennyországot, a szentek közösségét.
Benedikta nővér