Számomra ez már a második alkalom ilyen ünnepi előadás megtartására. Az első alkalom Japánban, Nagoja városában adódott, amikor megnyílt az Isteni Ige Társaság által vezetett Nanzan egyetemen az egyházilag is megalapított teológiai kar. Én akkor a jezsuiták által vezetett tokiói Sophia egyetem teológiai karának voltam dékánja. Amint ez szokás, a nagojai teológiai kar megalapítása előtt Rómából kikérték véleményünket, hogy támogatjuk-e egy másik teológiai kar alapítását ugyanabban az országban, amire mi természetesen igenlően válaszoltunk, hiszen a teológia művelését és oktatását az egyház oly fontos feladatának tekintettük, hogy annak ellátására minden rendelkezésre álló erőt fel kell használni.
Amint azt Nagojában tettem, mai előadásomben is a teológia szó elemzéséből szeretnék kiindulni. E szó tudvalevőleg a görög Theos (=Isten) és logosz (=beszéd) szavak összetétele; a logosz szó pedig a legein (=beszélni) igéből származik. Ezek szerint tehát a teológia: beszéd az Istenről.
Azonnal hozzá kell tennünk azonban, hogy az ember csak akkor tud hitelesen beszélni az Istenről, ha előbb az Isten szól őhozzá. Ho Theos legei, beszél az Isten: ez minden teológia kiindulópontja. Az ember az Isten szavát hallgató lény, és minden Istenről szóló emberi beszéd mintegy visszhangja ennek az isteni megszólításnak.
Az isteni beszéd már a teremtés művével kezdődik. Ágoston mondta, hogy minden teremtmény szépsége az alkotó Művészt dicsérő szó. ,,A szélvészek bús harca, az égi láng villáma, harmatcsepp, virágszál hirdeti nagy kezed alkotásit'' - mondja Berzsenyi Dániel. A költők lelke rezonál a legjobban erre az isteni megszólításra. Ismeretesek Prohászka Ottokár elragadtatott élmény-beszámolói. ,,Mennyi örvény, mennyi hegy és csúcs, mennyi kellemes, bűs, titokzatos berek, mennyi napos, izzó vadszegfűvel behintett hegyoldal, mennyi dongó-zsongó rét, mennyi mélázó alkonyat, mennyi tiszta, leheletgyengéd, harmatos, titokzatos, érintetlen hajnalhasadás, mennyi csillagos égbolt'' (Naplójegyzet, 1889): mindez Prohászka költői lelkének az Istenről és Krisztusról beszélt. A teológusoknak nem szabad elhanyagolniuk az isteni ,,beszédnek'' ezt a formáját, ha teológiájuk életközeli, megragadó, élményszerű akar lenni.
De nem csak a természetre, nem csak annak üzenetét megérző költőkre, hanem a nem keresztény kultúrákban nevelkedett embermilliók felismeréseire is hallgatnia kell a keresztény teológusnak. Nemcsak azért, mert ők is megérezték a teremtett világban hozzánk szóló Istent, hanem azért is mert az Ige ,,megvilágosít minden embert'' (Jn 1,9), és a Szentlélek minden ember szívének mélyén működik (GS 22). Ezért szükséges párbeszédet folytatni más vallások mestereivel és szentjeivel, hogy meghalljuk azokat az üzeneteket, amelyeket ezeken a ,,külső prófétákon'' keresztül intéz hozzánk a történelem Ura.
De persze kétségtelen, hogy a keresztény teológia számára elsősorban az Isten ,,hitelesített kinyilatkoztatása'' (authenticated revelation, Newman) a legfontosabb, az a kinyilatkoztatás, amely Isten tettei és szavai révén Izrael történetében valósult meg, és felülmúlhatatlan csúcspontját a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban érte el. Ő az, ,,aki egész jelenlétével, vagyis szavaival, tetteivel, csodáival, halálával, feltámadásával és a Szentlélek küldésével tökéletesen befejezte az isteni kinyilatkoztatást, amely azt mondja, hogy velünk az Isten, aki kiment bennünket a bűn és halál sötétségéből és feltámaszt az örök életre'' (DV 4). A Jézus-eseménnyel azért fejeződik be a nyilvános kinyilatkoztatás, mert maga Isten sem tud tettekkel és szavakkal nagyobbat ,,mondani'' az emberiségnek annál, hogy egyszülött Fia és Igéje emberré, az Isten képmásaként teremett emberré lesz, végigéli ezt az emberi életet, eljut a szeretet felülmúlhatatlan csúcspontjára halálával, és ezért feltámasztja őt az Atya, és megteszi eszkatologikus Úrrá, aki mindent magához vonz.
Csodálatos ez az istenien hitelesített isteni önkinyilatkoztatás. Az ebbe vetett hit minden keresztény teológia alapja. De mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ez az isteni beszéd emberi szavak formájában történik. Newman fogalmazta meg így azt a tényt, amelyet ,,dogmatic principle''-nek nevezett: ,,Divine truth in human words'': isteni igazság emberi szavakban. A szentírásban foglalt isteni önkinyilatkoztatás héber, illetve görög szavakkal van lejegyezve. Ezek a szavak egy meghatározott, körülhatárolt kultúrához tartoznak. Maga az isteni Ige pedig minden véges emberi kifejezést végtelenül meghalad. Amint a Nemzetközi Teológiai Bizottság írta 1972-ben kiadott tézissorozatában: ,,A hit kifejezésének egysége és sokfélesége végső soron Krisztus misztériumán alapszik. E misztérium az egy Főben történő egyetemes összefogás és kiengesztelődés misztériuma, és így meghaladja a történelem bármely korszakában történő kifejezések lehetőségeit. Ezért nem fogható kimerítő gondolatrendszerbe''.
Isteni igazság emberi szavakban - ebben a kifejezésben a teológia fontos feladat rejlik. A szentírási szövegekben az örökérvényű isteni igazság egy meghatározott kultúra keretében, egy maghatározott nyelven fejeződik ki. A kettő megkülönböztetése igen nehéz és fontos feladat. Nekünk, a 21. század embereinek, Jézus örökérvényű szavait kell követnünk, az ő tanítványivá kell lennünk, de nem kell, sőt nem is szabad i.sz. 1. századbeli zsidó vagy hellenista kultúrában élő és gondolkodó emberekké válnunk. A teológia feladata a hídépítés: 2000 év előtti kifejezéseket kell úgy átértelmezni, hogy a ma embere számára ,,lélek és élet'' legyenek. Hogy csak egy példát említsünk: örök érvényű igazság az, hogy - amint Pál a korintusi levélben írta - azok, akik az úrvacsora kenyerét eszik, Krisztus testében részesülnek, de nem örökérvényű parancs az, amit Pál néhány sorral alább ír, hogy a nők mindenütt fedett fejjel vegyenek részt az istentiszteleten.
Isten beszéde alapján az Istenről beszélni minden kor és minden kultúrkör emberének, hiteles, lelkesítő, releváns szavakkal: ez a teológia nagy és szükséges feladata. De tudnia kell a teológiának azt is, hogy amikor keresztény módon az Istenről beszél, akkor az emberről is kell beszélnie. Hiszen az ember az a teremtmény, akit Isten úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta oda érte. Ő az a teremtmény, akivé az Isten Fia megtestesülése által lett. Amint a II. vatikáni zsinat mondja, az Isten Fia már megtestesülése által ,,valamiképpen minden emberrel egyesült'' (GS 22). Ezért a ténylegesen létező emberről csak akkor lehet a valóságnak megfelelően, kimerítően beszéni, ha ezt az üdvtörténeti kapcsolatot is figyelembe vesszük. Minden ember olyan lény, akit az Isten Fia úgy szeretett, hogy életét odaadta érte, és akinek az Atyaisten mondja: ,,Jó, hogy vagy! Akarom, hogy légy! Akarom, hogy velem élj örökké szentháromságos szeretetközösségemben''.
Minden ember életében valamikor felteszi magának az alapvető kérdést: miért élek? mi életem célja? mit remélhetek? mi vár rám? miért van valami? miért nincs inkább ,,semmi''? ,,Factus eram ipse mi... magna quaestio'' (nagy kérdés lettem önmagam számára) - írta Ágoston Vallomásaiban, amikor megrendítette őt szeretett fiatal barátjának halála. Erre az őskérdésre felel a hozzánk szóló Isten, és a teológiának feladata az, hogy ezt az Isteni választ érthetően és hihetően tolmácsolja mindenkinek. Keserűen megittuk a levét annak hogy a teológia néha nem teljesítette ezt a feladatát. Így történhetett, hogy a középkorban az izraeli teokratikus kor szövegeire támaszkodva boszorkányokat égettünk, eretnekeket öltünk, vallásháborúkat folytattunk. Elmaradt a jézusi újraértelmezés, és győztek egy kegyetlen kor előítéletei.
A teológiának ugyanis nagyon kell ügyelnie arra is, hogy az újraértelmezés ürügyén ne sikkassza el az isteni kinyilatkoztatás örökérvényű igazságát, és ne hódoljon be az egyes korok előítéleteinek. Ennek a kísértésnek többször is engedett a teológia. Elég csak a 19. század liberális teológusainak Jézus-képére gondolnunk, akik az akkori humanista, felvilágosult polgárság képmására rajzolták meg Jézus alakját.
Ma Magyarországon kell teológiát művelnünk. A magyar kultúrába kell az isteni kinyilatkoztatást inkulturálnunk. Hiszen magyar kultúra kétségkívül létezik. Ezért kell, hogy megszülessen végre egy igazán magyar teológia is.
Mindezekből láthatjuk, hogy a teologizálás igen kényes faladat. Ezért nagyon helyesen mondta VI. Pál pápa Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaihoz intézett beszédében, melyet e bizottság tagjaként magam is hallgattam, a következő szavakat: ,,Azt kívánom nektek, teológusoknak, hogy kapjátok meg a `tudás' karizmáját, amelyről Pál ír a korintusiaknak''. Minden karizma a Szentlélek ajándéka. A Szentlélek pedig azokban működik eredményesen, akik imádkoznak. Ezért a teológiával kapcsolatban a Theos és legein szavakat nemcsak a Theon legein és Theos legei formában kell használnunk, hanem a Theo legein formában is: Istenhez beszélni, Istenhez szólni, vagyis imádkozni.
A teológus Istenről beszél. Ez az ember csodálatos kiváltsága. De minthogy véges fogalmakkal és szavakkal beszél az Istenről, beszéde mindig végtelenül elmarad a végtelen Isten mögött. Helyesen mondta Aquinói Tamás: ,,Articulus fidei set perceptio divinae veritatis tendens ad ipsam'' (S.Th.II.II,q.1.0.6): a hitágazat megragadja az isteni igazságot, azáltal, hogy feléje irányul, feléje tendál. Soha kimerítően kézbe nem kaparinthatjuk ezt az igazságot. Ezzel szemben az imádság nem az Istenről beszél, hanem az Istenhez beszél, Istent szólítja meg, úgy ahogy ő létezik, saját felfoghatatlan misztériumában.
Ezért kell a teologizálásnak kérő imádságból születnie és hálaadó imádsághoz vezetnie. Az isteni misztériumra való rácsodálkozás, az előtte való leborulás lényegesen hozzátartozik a teológiához.
A szerzetei hittudományi főiskolának különösképpen figyelembe kel vennie ezt a tényt. Istenben boldogult Békés Gellért atya mondta egyik előadásában azt, hogy a monasztikus teológia sohasem elégedhet meg a spekulatív fejtegetésekkel, hanem mindig az ember lelki életét, Istenbe való elmerülését kell elősegítenie. Akkor lesz igazán a teológia gyümölcsöző. Hiszen már az I. vatikáni zsinat megmondta, hogy az isteni misztériumokat ,,józanul, áhítatosan és szorgosan'' kell kutatni, hogy ,,igen gyümölcsöző'' ismeretre tegyünk szert. Ahogy a teológia a hitből születik, a hit pedig áhítatos önátadás az Istennek.
Ha a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola mindezeket a szempontokat figyelembe veszi kutatásiban és oktatásában, akkor igen fontos szolgálatot fog tenni a magyar teológiának. De ez csak akkor fog sikerülni, ha tudatában lesz annak, hogy az Isten mindig nagyobb minden megfogalmazásnál és minden magyarázatnál. Ezért igaz Nemesa-i Eusebius mondása: ,,Finis autem sermonis religiosa taciturnitas'' (a beszéd vége az áhítatos hallgatagság). Az ily módon teologizáló ember fogja megtapasztalni Szent Bernát szavának igazát: ,,Tranyuillus Deus tranquillat omnia'': a nyugodalmas Isten mindennek nyugalmat ad.
Ilyen teológiai munkát kívánok szívből a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolának.
(Elhangzott 2000. január 8-án a Sapientia Szerzetesi Hittudományi
Főiskola ünnepélyes megnyitóján.)