Az egyházak közötti kapcsolatban ugyanez az eszkatológikus tudat hozhat új életet a dialógusba. Mi a legjobb módja a teljes közösséget még gátló vitás tanbeli vagy pasztorális problémák megoldásának? Nem az, ha a világba jövő Úrra vetjük tekintetünket? Szó sincs itt pragmatikus érzelgősségről, hanem inkább a hit bizonyosságáról, mely lehetővé teszi, hogy a misztérium szívére összpontosítsunk. Az egyházak közötti dialógus talán azért akadt meg az Izaiás előtti szinten, mert az emberek még a régi dolgokról álmodoztak. Most azonban biztos, hogy az Úr - ``aki már megjelent, nem látjátok? ''(Iz 43,19) - már újjá tesz mindent.
Hasznos lenne, ha világosabban megkülönböztetnénk az Egyház struktúráit és szervezetét. Végső elemzésben az Egyházban csak szentségi struktúrák léteznek, melyeket a Szent Lélek, mint az Úr eljövetelének állandó jeleit és energiáit alkotott meg. Az Egyház lényege szakramentális, mert az Úr nem a világon kívül vagy túl található meg, hanem folytonosan belép a világba. A szervezet ugyanakkor tőlünk származik. Kétségtelen, hogy szükség van rá az agapé szolgálatában, de a történelmi eseményektől függő valóság. Önmagában nem az Új Teremtés. Az Egyház nem olyan objektív rend, melyet a szociológusok a maguk módszereivel tanulmányozhatnak és megvizsgálhatnak. Az Egyház az Új Teremtés ereje, a Lélek eszköze. Ebben az értelemben, ezen szentségi szinten kapja meg az Egyház a maga struktúráját.
Az Egyház és a világ kapcsolatát sajnos gyakran kizárólag a szervezet szempontjából nézik, mintha két különböző rendszerről lenne szó, melyek egyszer harmonizálnak, másszor ellentétben állnak egymással. E viszonyt azonban nem így, hanem az Egyház szentségi struktúrái által közvetített isteni közösség és a világ bizonyos értékek által megelevenített struktúrái találkozásában kell megélni. Az értékek e szintjén kell megélnünk a Húsvét és a második eljövetel drámáját, hogy életet adjunk annak, amit a halál fogságban tart.
Az Egyház küldetése a modern világban nem az, hogy különféle technikai újításokat dolgozzon ki. A paruszia Új Teremtése nem hoz új struktúrákat a világba. Bizonyos egyházak küldetése lehet, és legyen is az anyagi segítségnyújtás `` cselekedetben és igazságban '' (1Jn 3,18). De valamennyi egyház - legyen az gazdag vagy szegény a világ kritériumai szerint - hivatása az, hogy korunkban a világ élő és prófétai lelkiismerete legyen. Tudjuk-e, hogy - mint Szt. Pál mondja - ``az egész teremtett világ sóhajtozik és vajúdik '' (Róm 8,22)? Eszerint élünk-e? Hogyan értelmezzük ezt a munka, a pénz, az anyag és a kozmosz ismeretében?
Nyilvánvaló, hogy az etikai problémákat és a liturgikus megújulást érintő kutatást e mélységesen eszkatogikus perspektíva alapján kell irányítanunk. A kulturális forradalom, melyben ez az etikai és liturgikus probléma felvetődik, radikális megújulást hoz nem csak a formák szintjén, melyek önmagukban viszonylagosak, hanem elsősorban a Lélek síkján. A kultúra a paruszia fényében hiteles ikonográfia, a Szent Lélek műve, aki most Krisztus kialakításán, a régi teremtésből az új univerzum létrehozásán munkálkodik.
`` Íme, újjáteremtek mindent '': nem deus ex machina ez, mely valamiképp újrarendezi a kozmoszt. Inkább a szentségi liturgia örök liturgiává alakulásának kezdetét jelöli. Nem a világ, a teremtő Igének ez a csodája tűnik majd el, hanem maga a halál. Az Új Teremtés nem az egymást követő emberi nemzedékek teljesítményének elpusztítása, ellenkezőleg, ezek végső átalakítása, melyet a Szent Lélek végső epiklézise visz végbe.
Jeviczki Ferenc fordítása